Japán egy olyan különleges ország, amiről bármennyit is tanulhatsz, bármennyi ideig élhetsz ott, nagy az esély arra, hogy sosem fogod teljesen kiismerni, teljesen megérteni. Ez természetes, hiszen egy teljesen más kultúrközegről van szó. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem akadnak hasonlóságok is. Egy korábbi cikkünkben Evi történetét meséltük el, aki egy hónapot töltött Japánban középiskolásként. Most pedig tovább fűzzük ezt a szálat, és bemutatjuk azokat a kulturális különbségeket, amiket Evi a legfontosabbnak tartott kiemelni. A cikket az ő szemszögéből írtuk a személyesség kedvéért.
Kommunikációs nehézségek
Már rögtön az elején akadtak bajok, amikor megérkeztünk Osakába. Akik valamennyire jól tudtak már japánul, azokat úgy vették, mintha gond nélkül tudnának kommunikálni, és tájszólásban (Kansai-ben) beszéltek velük. Ebből kifolyólag nehéz volt megérteni, amit mondtak. Nem is beszélve a testbeszédről. Amikor a japánok intenek valakinek, hogy menjen közelebb hozzájuk, egy teljesen más gesztust használnak, mint a nyugatiak, és ilyenkor nem értettem, hogy mégis mit akarnak. Amit még érdemes megemlítenem, hogy mindenki angolul próbált beszélni velem, hiába mondtam nekik, hogy japánul jobban tudok. A tanárok is, az első öt nap szervezői is. Talán ők is gyakorolni akarták a nyelvet, de én akkoriban szinte egyáltalán nem tudtam angolul, így ez okozott némi kellemetlenséget.
Kultúrsokk
Igazi sokk nem ért az ott töltött idő alatt. Nyilván ehhez több időnek kellett volna eltelnie, viszont mégis akadt valami, ami éreztette velem, hogy távol vagyok az otthonomtól: az ételek. Érdekes, és talán vicces is, hogy sem a gondolkodásmódbeli különbségek, sem a japánok viselkedése nem jelentett akkora problémát, mint az, hogy nem szeretem a tengergyümölcseit. Japánban rengeteg halat esznek, és az első öt nap, amit Osakában töltöttünk tele volt tengeri ételekkel. A helyzetet csak nehezítette, hogy mindent muszáj volt megennünk. A gyomrom nem is bírta jól azokat az étkezéseket. Szerencsére a családnál már más volt a helyzet, de ha beszélhetünk is kultúrsokkról, az az étkezés miatt volt.
Kulturális különbségek
Bár az előbb azt említettem, hogy az ételek okozták a legtöbb problémát, ez persze nem jelenti azt, hogy a gondolkodásunk mindenben egyezett. Talán a diákok mentalitását emelném ki legelsőnek. Magyarországon, ha egy diáknak nem sikerül jól egy dolgozat vagy beadandó, nem kap olyan jó jegyet, mint amire számított, akkor rögtön elkezdi a tanárt hibáztatni. Japánban pont az ellenkezőjét tapasztaltam. A tanulók általában magukban keresték a hibát, hogy ők mégis mit rontottak el.
A másik érdekességnek a shoganai-mentalitást találtam. A shouganai olyasmit jelent, hogy „nincs mit tenni, ez van”. Érdekes volt látni, ahogy a fiatalok mindig kerülték a konfliktust, és akkor is csak nagy nehezen emeltek szót egy igazságtalan szituációban, amikor mind egyetértettek abban, hogy nem fair, ami történt. Egyszer célba dobó labdajátékot játszottunk, amikor is az egyik csapat kiválasztotta az összes diákot, aki a kosárcsapat tagja. A másik csapat persze érezte, hogy így elég egyenlőtlen lenne a küzdelem, de csak egyetlen lány akadt, aki emiatt fel mert szólalni. A többiek még próbálták is visszafogni, és csodálattal néztek rá utána, hogy milyen erős, hogy meg merte tenni ezt a lépést.
Kapcsolatok
Osztályközösség és klub
Mivel a diákok rengeteg időt töltenek együtt az iskolában, kialakul egy természetes összetartás az osztályon belül. Természetesen klikkekkel itt is találkoztam, ami nem csoda, hiszen több mint harminc fiatal egy közösségen belül akaratlanul is kisebb egységekre osztódik. Viszont az osztályban megvolt az a szokás, hogy megünnepelték egymás szülinapját. Nem rendeztek mindenkinek hatalmas partit, inkább csak elcsalták a szülinapost a büfébe vagy az udvarra, ez idő alatt pedig a többiek felírták a táblára, hogy “Boldog szülinapot”, majd kirakták a tanári asztalra az ajándékokat – már, aki hozott. Sokkal jobban éreztem rajtuk az összetartást és azt, hogy tudnak egy egységként dolgozni, amikor szükséges, mint a magyar iskolákban.
A klubtevékenység során nem alakultak ki olyan szoros kötelékek az én klubomban, majdnem minden tag másik osztályba járt, teljesen más volt a beosztásunk, így nem igazán került sor csapatépítésre, vagy ilyesmire. Ehhez hozzátartozott az is, hogy nem volt egy konkrét tanár, aki foglalkozott velünk, hanem egy hulatáncos küldte el videón az anyagot, amit a felsőbb évesek betanultak, és megtanítottak nekünk.
Ami talán a legnagyobb meglepetés volt számomra, az a fiúk és lányok viszonya volt. Már-már gyerekesnek tartottam a két nem különülését, szinte alig beszéltek vagy érintkeztek egymással a fiúk és a lányok, sőt olyanra is láttam példát, hogy egy sorversenynél egymás mellé került egy fiú és egy lány, és nem voltak hajlandóak megfogni egymás kezét. Nekem ez teljesen idegennek hatott.
Tanár-diák viszony
Az oktatók és diákok közti kapcsolatot elég érdekesnek találtam. Valamilyen szinten minden tanár ismeri az osztályába járó fiatalokat, milyen háttérből érkeznek, miket szeretnek, miket utálnak, csak azt nehéz megmondani, hogy ez mennyire őszinte és mélyreható. Ebből a szempontból szerintem közvetlenebb a viszony, mint Magyarországon, ahol nem ritka, hogy egy tanár még a diákja nevét sem képes megjegyezni. Bizalmaskodásra nem láttam példát, de azt sem éreztem, hogy egyfajta harc menne a felnőttek és a fiatalok között. A tanár nem fitogtatta a tekintélyét, a diák pedig nem élt vissza azzal, ha a pedagógus barátiabban viselkedett vele. Például egyszer az egyik tanár elvitt minket a városházára a kocsijával, és kifejezetten fesztelenül telt az utazás, nevetéssel, hangoskodással. A legkevésbé sem fogták vissza magukat a tanár jelenlétében, ami engem kifejezetten meglepett.
Barátság
Ahogy az előbb említettem, a japán diákok az idejük legnagyobb részét az iskolában töltik. A tanórákat, klubtevékenységet, iskolán kívüli programokat elég nehéz összeegyeztetni a magánélettel, így a fiatalok közti barátságok is legtöbbször ezeken a színtereken alakulnak ki. Nem is beszélve a jukuről (塾), ahova szinte minden diák eljár. Ez az esti iskola készíti fel őket az egyetemi/gimnáziumi felvételire, és aki egy kicsit is komolyabban veszi a továbbtanulást, az rendszeresen eljár erre a korrepetálásra. Sok idejük nem marad szórakozni, és legtöbbször a barátokkal is az a közös program, hogy beülnek a mekibe tanulni. Hétvégenként azért már kicsit más a helyzet, olyankor eljárnak karaokézni vagy plázába, vidámparkba, és valójában azért komoly barátságok is kialakulnak az iskolai évek alatt, csak nem mindig sikerül megtalálni a megfelelő időpontot. De azért próbálkoznak.
Párkapcsolat
A fiúk és lányok közötti viszony ismertetése után talán senki nem lepődik meg azon, hogy milyen lassan alakul ki a párkapcsolat Japánban. Az egyik lány például azt mesélte, hogy már fél éve együtt vannak a barátjával, majd mikor én, a közvetlen külföldi rákérdeztem, hogy na és akkor hol tart most a kapcsolat, akkor csak annyit mondott, hogy már szorosabban fogják meg egymás kezét, és puszit azért adnak egymásnak. Természetesen ez nem minden párra igaz, de azt is elmondta ez a lány, hogy nem ritka, hogy a szerelmesek ilyen nehézkesen oldódnak fel egymással. Ha nem egy iskolába járnak, általában heti egyszer-kétszer mennek el randizni, a programválasztás pedig hasonló a magyarországi párokéhoz; mozi, kávézó, ilyenek. Azt érzékeltem, hogy sokkal kevesebb figyelmet fordítanak a külsőre, például ez a lány is elmondta, hogy bár kinézetre nem valami jóképű a barátja, de nagyon kedves és megbízható, ezért van együtt vele.
Amíg a kapcsolat nem válik kifejezetten komollyá (ehhez pedig rengeteg időnek kell eltelnie), addig nem is mutatják be a párjukat a szüleiknek. Nem járkálnak át egymáshoz, nem szerveznek közös programokat a családdal, bár a létezésükről azért tudnak a hozzátartozók. Ilyen szempontból teljesen más a párkapcsolati kultúra, mint Magyarországon, ahol nem ritka, hogy a pár együtt nyaral valamelyik fél családjával, és a karácsonyi vacsorákon is javarészt felkerülnek a vendégek listájára.
Család
Ugyan két külön fogadó családom is volt, de összességében azt tudom mondani, hogy a japán család összetartó eleme az anya. Az apák késő estig dolgoznak, reggel korán indulnak a munkába, ezért még ha akarnák, se jutna elég idejük a gyerekeikre. Nekik sajnos sokkal felszínesebb a kapcsolatuk a családtagjaikkal, ők tipikusan a kenyérkereső szerepet töltik be, akik nem sok részt vállalnak a gyereknevelésből, cserébe viszont, amikor otthon vannak, ki kell szolgálni őket, mintegy piedesztálra vannak emelve. Az anya, aki igazán családcentrikus, ő viszi a gyerekeket mindenhova, vezeti a háztartást minden pénzügyekkel együtt, az apának pedig jórészt nincs is beleszólása abba, hogy mire költik a pénzt. Az anyával való kapcsolat lényegesen bizalmasabb és őszintébb, és esélyesebb, hogy vele megmarad felnőtt korban is ez a jó viszony. Az egyik családban például az öcsnek barátnője lett, erről pedig eleinte csak az anyuka tudott.
Azt azért hozzáteszem, hogy a helyzet nem ennyire drámai, a japánok is szerveznek évente párszor családi nyaralásokat, hétvégenként elmennek étterembe, kirándulni, vagy sportolni valamit. Bár az is elgondolkodtat, hogy vajon hogy viszonyulnak egymáshoz akkor, amikor nincs vendég náluk.
Összegzés
Mind különbségekre, mind hasonlóságokra bőven találtam példát. Természetesen nem lehet általánosítani, nem mondhatom azt, hogy minden japán olyan, amilyenekkel én megismerkedtem, és az is lehet, hogy egy másik nyugati teljesen más érdekességeket emelne ki. Az is egyénenként változik, hogy pozitívumként vagy negatívumként fogjuk-e fel a különbségeket. Minden esetre nagyon izgalmas élmény volt belelátni a japán kultúra ilyen mélységeibe, és azt hiszem, sokat tanultam a szigetországról.
